Az ötödik pecsét - Ki az igazi Gyugyu?


Emlékszem pár éve, amikor a barátaimmal először megnéztem a filmet, utána több órán keresztül vitatkoztunk, hogy akkor most ki volt az igazi Gyugyu? A Márkus László által megformált Király László, aki a választás pillanatában, a korábban általa elgondoltakkal szemben végül nem volt képes megtenni a szimbolikus aktust, vagy pedig Gyurica úr (Őze Lajos), aki szintén az általa elgondoltakkal szemben végül is megtette?

Az ötödik pecsét – Gyurica úr

A másik fél pontos argumentációjára sajnos nem emlékszem, de nagy körvonalakban az érvelés lényege abban állt – az előző mondat Királyra vonatkozó fele mellett –, hogy a „Gyugyuság” feltétele a bűntelenség, a teljesen tiszta lelkiismeret, amit viszont azáltal, hogy kezet emelt a kiszolgáltatott, és szimbolikusan krisztusi pózban kikötözött haldokló kommunista fogolyra, Gyurica elvesztett. Fontos, hogy ez az érvelés sem szeretné kisebbíteni Gyurica úr erkölcsi szerepvállalását, de mégsem lehet Gyugyu.

Én ezzel szemben – bár némileg paradox módon az előzőekkel szinte teljes mértékben egyetértve – azt vallottam, hogy Gyurica úr volt az igazi Gyugyu (az ismert kifejezést parafrazeálva mondhatnánk „Gyugyubb a Gyugyunál”), ugyanis ő a szenvedésnek egy magasabb fokát is vállalta, történetesen azt, hogy meggyőződése ellenére cselekedett, megtagadta a hitét, nem a szó vallásos értelmében, hanem a hitét az egyetemes emberi erkölcsben. (Mert bár Gyurica és Király is a film kulcsjelenetében – feltehetőleg – az általuk korábban gondoltak ellenére cselekedtek, ám kettejük közül Király kocsmában képviselt álláspontja nem volt megalapozott – így nem beszélhetünk meggyőződésről sem –, amit abból is tudhatunk, hogy miután a szeretőjéhez ment sem tudott szabadulni az órásmester kérdésétől.) Gyurica a lakásában rejtegetett zsidó árvák – és három gyereke – miatt vállalta az erkölcsi fölény elvesztését is. Azaz pontosan azt elveszítve, ami a „Gyugyuság” conditio sine qua nonja lenne, kérdés azonban, hogy éppen ennek okán nem tesz-e szert még magasabb erkölcsi fölényre?

Az ötödik pecsét

A logika szempontjából ez hasonlóan nehezen lenne állítható, mint az, hogy két pont között a legrövidebb út nem egyenes, hanem görbe. Ám Einstein óta tudunk a tér görbült voltáról, így arról is, hogy két pont között a legrövidebb út nem egyenes – legalábbis az euklideszi geometria értelmében – hanem görbe. Így, ha eltávolodunk az euklideszi geometriától, és a valódi teret vizsgáljuk, könnyebben magyarázhatóvá válik, hogy az erkölcsi fölény elvesztése hogyan vezethet egy magasabb szintű – ha úgy tetszik másik dimenzióban lévő – erkölcsi fölényhez. (Bár ez talán már túl fellengzősen hangzik.)

A félreértések elkerülése végett legalább egy mondatban szeretném megjegyezni, hogy Király és Gyurica összehasonlítása, illetve annak boncolgatása, hogy végül melyikük vállalt nagyobb áldozatot, a film egésze szempontjából másodlagos jelentőségű, inkább a polémia szempontjából érdekes a kérdés.

Amikor az alagsori kocsmába betérő fényképészt, Keszei Károlyt foglalkozásáról kérdezik, rögtön egy aprónak tűnő, de mégis lényeges véleménykülönbség kerül a felszínre. Keszei azt állítja magáról, hogy ő fényképész, méghozzá művészi fényképész, és mint ilyen, felelősségének érzi, hogy – mivel maga egy kiforrottabb, magasabb szintű ízlés birtokában van – mások számára jó példával járjon elöl, és az elmaradókat ezért ösztökélje, biztatgassa, a helyes útra terelje őket. Gyurica úr csak egy lakonikus „ahá”-val reagál minderre, igaz hanglejtésében és Gyurica úr arckifejezésében minden benne van, ami egyet nem értés csak benne lehet egy ilyen „ahá”-ban. Ugyanis Keszei ezen első ránézésre meglehetősen ártalmatlannak tűnő felfogása a művészet szerepéről –, és főleg a későbbiek ismeretében mondhatjuk ezt: – erősen analóg vonást mutat az elnyomó, totalitárius rendszerek szerepfelfogásával.

Az ötödik pecsét – Keszei Károly, művészi fényképész

A fényképész részéről később is előkerül ez a motívum: „[…] ha ő meg van róla győződve, hogy a saját hite helyes, akkor nem tisztelet illeti azért, ha magát is a helyes útra akarja vezérelni?” – teszi fel a költőinek szánt kérdését. Hasonló témát boncolgat száz évvel korábban Ibsen Vadkacsája is: vajon van-e jogunk az „életboldogításhoz”? Azt hiszem Ibsen és Sánta Ferenc is elég markánsan elutasító válasszal felelnek erre művükben. (Gyurica úr például az említett „aha” után így mondott pohárköszöntőt: „Hát akkor Isten, Isten! És igyunk arra, hogy mindenkinek mégiscsak inkább az tessék, már elnézést kérek, ami nem másnak, hanem neki tetszik.”)

Az erőszakos világjobbítás, a mások életébe beleavatkozni akarás a legtöbbször együtt jár egy hamis felsőbbség-tudattal, rögeszmével, fanatizmussal. És mint ahogy a fényképész esete is mutatja, az elvekhez való görcsös ragaszkodás miatt gyakran nem látják a fától az erdőt, és ezen önjelölt próféták éppen a fennhangon hirdetett ideáik ellenében cselekednek. (Keszei azt állította Gyurica úr kérdésére, hogy ő bizony a tiszta lelkiismeretű, de sokat szenvedő Gyugyu lenne inkább, de miután az asztaltársaság megsértette önérzetét azzal, hogy nem hittek neki, kicsinyes bosszút állt rajtuk és feljelentette őket a nyilasoknál.)

A film (és természetesen a film alapjául szolgáló Sánta Ferenc regény) olyan morális kérdésekkel foglalkozik, amelyek nem korszakfüggők, nem évülnek el. Tágabb összefüggéseiben a kisember és a hatalom viszonya általában a mű témája. Az ötödik pecsét kortalan alkotás olyan értelemben is, hogy a ’40-es évek nyilas diktatúrája behelyettesíthető lenne egyéb elnyomó rendszerekkel is. (Igaz, inkább csak a totalitárius típusú rezsimekkel, amelyek viszont leginkább a 20. század sajátjai.)

A nyilas hatalom, sokáig úgy tűnik, hogy csak történelmi díszletként szolgál a morális kérdések színpadán, ám a film második felében a díszletek nagyon is előtérbe kerülnek, az addig csupán filozofikusnak tűnő kérdések pedig egyszer csak realitássá válnak. Az „általában”-ból konkrét lesz, az egyén erkölcse pedig megmérettetik. A gyakorlat összetalálkozik az elmélettel, és – mint ahogy lenni szokott – a képébe nevet, és távozik, ki erre, ki arra.

Az ötödik pecsét – Latinovits Zoltán, civilruhás

Bár nem mondhatnám, hogy otthonosan mozgok a Fábri-életműben, de az a négy-öt film, amit az ő rendezésében láttam mind remekmű a maga nemében. És hogy a film szereposztásáról is írjak néhány szót, Márkus László, Őze Lajos, Latinovits Zoltán a kor, de talán a magyar filmtörténet legnagyobb színészei. „Béla kolléga” és „Kovács úr” szerepében Bencze Ferenc és Horváth Sándor is kitűnőek, nem beszélve a fényképészt játszó Dégi Istvánról. A kevesebbet szereplő színészek is egytől-egyig telitalálat. Ott van például Macák, minden rendszer ideáltipikus verőlegénye , Vándor József, a fiatal, bölcsészvégzettségű nyilas tiszt, akit Nagy Gábor alakít, de még az abszolút mellékszerepnek mondható kikötözött kommunista rövid szerepében is Cserhalmi Györgyöt láthatjuk.

Az ötödik pecsét végignézése óta azt vettem észre, hogy valahogy sokkal kevésbé vagyok türelmes a rendszerváltás utáni magyar filmekkel kapcsolatban. Ha egyszer ilyet is lehetett – merül fel a kérdés –, akkor vajon miért fárasztanak engem kontrollokkal, magyar vándorokkal és egyéb overrated közönségsikerekkel? A művészfilmektől pedig sajnos kiütéses leszek (a bőrgyógyászom mondta). Azért, ha majd lesz szabad hét és fél órám, bekenem magam, és megnézem Tarr Béla Sátántangóját, mert kíváncsi vagyok rá.

Az ötödik pecsét – Cserhalmi György, kikötözött kommunista fogoly



Hozzászólások

Kovács Attila képe
Kovács Attila (nem regisztrált) 2011, október 15 - 20:32

Jó film.Aki nem látta néze meg.


Horváth Zsuzsa képe
Horváth Zsuzsa (nem regisztrált) 2011, december 31 - 14:44

Kedves Paklo!
Sok gondolatoddal egyetértek, különösen a film értékeivel kapcsolatosan. A szöveged elolvasása után a szerepekkel összefüggésben vetődött fel bennem egy kérdés: Vajon a Gyugyuság egyenlő-e az erkölcsösséggel? Én azt hiszem, hogy nem. Mert aki Gyugyu, az önmagát, árulja el, szolgáltatja ki a hatalomnak. Azt gondolom, hogy ez is bűn. Így nem hiszem, hogy Gyuricza az erkölcs ellen vétett, amikor a kezét bepiszkolta a pofonnal. Rá szüksége volt a gyerekeknek, nem engedhette meg azt a luxust, hogy feláldozza az életét. Ő cselekedett másokért, ahogy nekünk is kellene: megvédeni magunkat, a jogainkat, a gyerekeinket, a barátainkat, a szomszédainkat, a kutyánkat, a kertünket, a vizet, a Földet, ... a lelkünket.
Remélem, egyetértesz velem. Zs.


Pinczés Blanka képe
Pinczés Blanka (nem regisztrált) 2013, május 8 - 13:40

"Ki ki azt míveli amilye van..." Lehet ezen agyalni,de mikor tanúságot kell tenni...


Hozzászólás

A mező tartalma nem lesz nyilvános.
  • Engedélyezett HTML elemek: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><img><embed>
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.
  • A szöveges mosolygók le lesznek cserélve a grafikus megfelelőikre.
  • You can use BBCode tags in the text, URLs will automatically be converted to links.

További információ a formázási lehetőségekről

Elnézést a puszta feltételezésért,
...de reméljük, Ön nem robot.
Image CAPTCHA
(Kis- és nagybetű számít, szóközök nincsenek.)